Bolyai Farkas – január 29.
„Az álomképeket nem lehet kinyílt szemmel megölelni, s álmodni se lehet mindég; az életnek döcögős útja felráz.”
Bolyai Farkas (Bólya, 1775. február 9. – Marosvásárhely, 1856. november 20.) magyar matematikus, 1832-től a Magyar Tudós Társaság tagja. Első életrajzírója, Paul Stäckel szerint vele kezdődik a magyarországi matematikai kutatás története.
A sokoldalú tudós más tudományterületekkel illetve művészetekkel is foglalkozott, és gyakorlati téren is tevékenykedett. Saját korában művei csak szűk körben váltak ismertté, így több kutatási eredménye más matematikusok nevén került be a matematika történetébe, őt magát a nemeuklideszi geometriák előfutáraként tartják számon. Majdnem fél évszázadig dolgozott a marosvásárhelyi református kollégium matematika-, fizika- és kémiaprofesszoraként, ez idő alatt rengeteget tett a korszerű természettudományos ismeretek elterjesztéséért. Leghíresebb tanítványa saját fia, Bolyai János volt.
Bolyai Farkas nevét egyaránt jegyzi a matematikatörténet és a magyar irodalomtörténet is. Tevékenysége azonban ennél sokkal szerteágazóbb volt: foglalkozott fizikával, filozófiával, zeneelmélettel, erdészeti kérdésekkel, gyümölcstermesztéssel, borászattal, különböző műszaki problémák megoldásával, gyógyászati és gyógyszerészeti kérdésekkel. Az általa feltalált takarékos főző- és fűtőkemence a korabeli Erdélyben nagy népszerűségnek örvendett. Pedagógusként arra törekedett, hogy az elméleti oktatást lehetőség szerint összekapcsolja a gyakorlattal. Hozzáállására jellemző, hogy 1811-ben örömmel vállalkozott az újonnan bevezetett mezőgazdasági és állatgyógyászati ismeretek tantárgy tanítására.
Bolyai Farkasról Újpesten 1925-ben utcát neveztek el.
„Békesség és szeretet tinéktek az új évben, s áldás szorgalmatokra. Olyan munkához kezdünk, melyet az egész örökkévalóságig folytatatandunk, megesmérni azon véghetlen sugárú sphérát, melynek közepétől – a tegnap gyermekei – nyitjuk fel szemünket. Nagy könyv nyílik előnkbe, egyik lapja az ég, másik a föld- oly könyv, melyben Newton is csak abtzista, de ezen abtzistát híven követjük itt a földön sillabizálva, a földön túl olvasni fogunk. Én már az enyészet hajlott ága alatt meggörbülve megyek le, de azzal a reménnyel, hogy az esti homályban halványuló sugár új csillagokat hoz fel míg csak híven vezetlek; s ha ti is híven követtek, bizonyossá teszem, hogy az év végén, ha eléjük, el nem pirulunk.
Hosszú a munka, a készületre nem vesztem a rövid időt, kezdjünk a dologhoz.
Az Isten segéljen.”
(182.számú irat. Kibetűzte Oláh Anna)
