A Mi Hazánk segítette kétharmadhoz a Tiszát?
A választási eredmények egyik legérdekesebb tanulsága nem az, hogy a Tisza fölényesen győzött, hanem az, hogy ez a fölény mennyire lett volna kisebb egy másik indulási felállás mellett. Kilenc olyan egyéni választókerület is akad, ahol a Fidesz és a Mi Hazánk jelöltjeire leadott szavazatok összege meghaladta a tiszás jelölt eredményét – számolt be a 24.hu. Ez azonban csak matematikai tény – politikai valóságként már jóval nehezebben értelmezhető.
A kampány előtt Török Gábor egyik kulcsállítása az volt, hogy a Mi Hazánk indulása többet árthat a Fidesznek, mint amennyit a kisebb ellenzéki pártok – például a DK vagy az MKKP – a Tiszának. A választási eredmények ezt látványosan visszaigazolták. Miközben a Demokratikus Koalíció és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt gyakorlatilag eltűnt a politikai térképről, addig a Mi Hazánk stabilan megőrizte parlamenti jelenlétét, és változatlan létszámú frakcióval jutott be az Országgyűlésbe.
A Tisza győzelme nem ezen múlt. A listás eredmények alapján egyértelmű, hogy kormányváltás történt volna akkor is, ha a Mi Hazánk nem indul egyetlen körzetben sem. A kérdés inkább az: lett volna-e kétharmad? A számok alapján elképzelhető, hogy nem. Több billegő körzetben ugyanis éppen annyi szavazat hiányzott a Fidesz győzelméhez, amennyit a Mi Hazánk jelöltjei begyűjtöttek.
A dabasi–nagykátai körzet ennek tankönyvi példája: itt a Fidesz és a Mi Hazánk szavazatai együtt már meghaladták a tiszás jelölt eredményét. Keszthelyen mindössze 59 szavazat döntött, miközben több ezer voks ment a Mi Hazánkra. Barcson, Marcaliban vagy Mohácson szintén néhány száz szavazat választotta el a feleket – olyan különbségek, amelyeket akár töredéknyi átszavazás is megfordíthatott volna.
Mégsem állítható komolyan, hogy ezek a körzetek automatikusan a Fideszhez kerültek volna koordináció esetén. A választói viselkedés nem ilyen mechanikus. A Republikon korábbi mérése szerint a Mi Hazánk szavazóinak 44 százaléka hajlott volna a Fidesz felé, ha választania kell, de jelentős részük bizonytalan volt, és egy kisebb hányad akár a Tiszát is választhatta volna. Magyarán: nem létező politikai döntésre épül az a feltételezés, hogy ezek a szavazatok „átvihetők” lettek volna.
A Mi Hazánk ráadásul tudatosan elutasította a koordinációt. Toroczkai László végig kitartott amellett, hogy pártja nem kíván egyik nagy tömbhöz sem igazodni, és saját politikai pályát épít. Ez a stratégia rövid távon hozzájárulhatott a Fidesz vereségéhez több körzetben, hosszabb távon viszont éppen azt a politikai teret erősíti, amelyben a Tisza mellett ők lehetnek a másik meghatározó erő.
A végeredmény szempontjából kulcskérdés: legalább hat ilyen körzetnek kellett volna „átfordulnia” ahhoz, hogy a Tisza elveszítse az alkotmányozó többséget. Ez a jelenlegi adatok és a választói mozgások bizonytalansága alapján inkább elméleti lehetőség, mint reális forgatókönyv.
A választás így végső soron nem a koordináción múlt, hanem azon, hogy a Tisza olyan helyeken is nyerni tudott, ahol korábban esélytelennek tűnt. A Mi Hazánk szerepe ugyanakkor világos: nem egyszerűen „szavazatokat vitt el”, hanem külön politikai identitást képviselve rajzolta át a jobboldali térfelet. És ez az a tényező, amellyel a következő években mindenkinek számolnia kell.
