Nem a védett erdők kivágása a megoldás – Gajdos László érvelése több ponton is sántít

Gajdos László, az élő környezetért felelős miniszter hosszú bejegyzésben indokolta meg, miért nem tartotta fenn teljes egészében a nyáron elrendelt fakivágási moratóriumot. A tárcavezető a korábbi kormányoktól örökölt szerződésekre, a lakossági tűzifaigényre és a gazdasági következményekre hivatkozik. Érvelése azonban több fontos kérdést megválaszolatlanul hagy, miközben a természetvédelmi fordulat valódi feltételeiről jóval kevesebb szó esik.

Alapvető szemléletváltást ígér a magyar erdőgazdálkodásban Gajdos László. A miniszter szerint szakítani kell azzal a több évtizedes gyakorlattal, amelyben az erdők gazdasági hasznosítása sok esetben megelőzte a természetvédelmi szempontokat. Az állami erdőgazdaságok profitorientált működése helyett nonprofit szemléletet vezetne be, előtérbe helyezné az örökerdő-gazdálkodást, és nagyobb hangsúlyt fektetne az erdők klímaváltozással szembeni ellenálló képességére.

Ezekkel a célkitűzésekkel aligha lehet vitatkozni. A probléma sokkal inkább ott kezdődik, amikor a miniszter megpróbálja megindokolni, miért kellett mégis részben feloldani a korábban elrendelt fakivágási tilalmat.

Gajdos egyik legfontosabb érve, hogy Magyarországon mintegy másfél millió háztartás számára a fa jelenti az egyetlen vagy elsődleges fűtési lehetőséget, ezért a moratórium fenntartása akár egymillió családot is krízishelyzetbe sodorhatott volna. Ez kétségtelenül komoly társadalmi szempont, hiszen az energiaszegénység valós probléma, és egyetlen felelős kormány sem hagyhatja figyelmen kívül a lakosság téli fűtési szükségleteit.

Csakhogy ebből még nem következik, hogy a védett erdőkben végzett fakitermelés elengedhetetlen lenne a családok ellátásához.

A miniszter saját adatai szerint az állami erdőgazdaságok évente mintegy négymillió köbméter fát termelnek ki. Ebből 1,3 millió köbméter tűzifaként hasznosul, 1,4 millió köbméter a faiparba kerül, 700 ezer köbmétert erőművek használnak fel, további 600 ezer köbmétert pedig külföldön értékesítenek.

Ezek az adatok éppen azt a kérdést vetik fel, amelyre a miniszteri bejegyzés nem ad kielégítő választ: miért nem az energetikai célú felhasználás és az export felülvizsgálata kerül előtérbe, mielőtt a védett erdőkben végzett fakitermelés korlátozásait enyhítik?

Természetesen a különböző célokra kitermelt faanyag nem minden esetben helyettesíthető egymással, és a szerződéses, logisztikai feltételek sem hagyhatók figyelmen kívül. Éppen ezért lenne szükség részletes számításokra, amelyek bemutatják, hogy a moratórium fenntartása ténylegesen mekkora tűzifahiányt okozott volna, és milyen alternatív megoldásokat vizsgált meg a kormány.

Hasonlóan problematikus a korábbi kormányzat által kötött szerződésekre történő hivatkozás. Gajdos szerint a biomassza-erőművekkel és más gazdasági szereplőkkel fennálló hosszú távú megállapodások miatt a fakitermelés gyors visszafogása milliárdos kártérítési kötelezettségeket eredményezhetne.

Ez valós kockázat lehet, de önmagában nem elegendő indok a természetvédelmi korlátozások enyhítésére. A közvéleménynek joga lenne megismerni, hogy pontosan milyen szerződések akadályozzák az átállást, milyen feltételekkel lehetne módosítani azokat, és mekkora pénzügyi terhet jelentene a különböző lehetőségek megvalósítása.

A legnagyobb kérdést azonban a moratórium részleges fenntartásáról szóló döntés veti fel. A miniszter tájékoztatása szerint a nemzeti parkokkal és az erdőgazdaságokkal közösen 1441 védett erdőrészletet vizsgáltak felül, és ezek 35 százalékában továbbra is megtiltják a fakivágásokat. Emellett a 120 évnél idősebb, magas természetességű állami erdőállományok teljes körű védelmét is megígérte.

Ez utóbbi fontos előrelépés lehet, de továbbra sem világos, hogy a felülvizsgált erdőrészletek fennmaradó 65 százalékában milyen természetvédelmi feltételek mellett válhat ismét lehetővé a fakitermelés. Az sem derül ki a bejegyzésből, hogy az érintett területek mekkora erdőterületet képviselnek, illetve milyen szakmai szempontok alapján születtek a döntések.

Pedig egy valódi természetvédelmi fordulatnak éppen az átláthatóság lenne az egyik alapfeltétele.

A miniszter a bejegyzésében a civil természetvédő szervezeteket is bírálta, amiért nyilvánosan kifogásolják a moratórium részleges feloldását. Úgy fogalmazott, hogy a kormányt köti a felelősség, a civileket viszont nem.

Ez a megközelítés nehezen egyeztethető össze azzal a szemléletváltással, amelyet a tárcavezető meghirdetett. A természetvédő szervezetek feladata ugyanis nem a mindenkori kormány döntéseinek támogatása, hanem a természeti értékek képviselete és a szakmai szempontok következetes számonkérése. A kritika nem feltétlenül gyengíti a változást, sok esetben éppen annak hitelességét és eredményességét segítheti.

A legfontosabb feladat ezért nem a moratórium feloldásának utólagos igazolása lenne, hanem egy világos, nyilvános és számon kérhető erdővédelmi átállási program kidolgozása.

Ennek részeként pontosan meg kellene határozni, mely természetvédelmi szempontból értékes erdőkben szűnik meg végleg a gazdasági célú fakitermelés, milyen ütemben csökken a biomassza-erőművek faigénye, hogyan alakítják át az állami erdőgazdaságok finanszírozását, és milyen támogatásokkal segítik a lakosságot a fatüzeléstől való fokozatos függetlenedésben.

Különösen fontos lenne az épületek energetikai korszerűsítése, a fűtési rendszerek modernizálása és az energiaszegénység célzott kezelése. Ha ugyanis a kormány valóban csökkenteni akarja a lakossági tűzifafelhasználást, akkor nem elegendő az erdőgazdálkodás oldaláról megközelíteni a kérdést. A kereslet mérsékléséhez hosszú távú lakhatási, energetikai és szociálpolitikai intézkedésekre is szükség van.

Ugyanilyen lényeges lenne a természetközeli erdőgazdálkodás elterjesztése, az idős erdőállományok fokozott védelme, valamint annak biztosítása, hogy az állami erdőgazdaságok ne kerüljenek gazdasági kényszerhelyzetbe a fakitermelés csökkentése miatt. A nonprofit működés ugyanis csak akkor jelent valódi változást, ha a finanszírozási rendszer is lehetővé teszi, hogy a természetvédelmi célok elsőbbséget élvezzenek.

Gajdos Lászlónak abban igaza van, hogy egy évszázados rendszer átalakítása nem történhet meg egyik napról a másikra. A korábbi kormányoktól örökölt gazdasági kötöttségek és a társadalmi szempontok valóban megnehezíthetik a gyors döntéseket. A kormányzati felelősség azonban nem csupán ezeknek a nehézségeknek a bemutatását jelenti, hanem azt is, hogy a döntéshozók ellenőrizhető módon igazolják: minden érdemi alternatívát megvizsgáltak.

Az erdővédelem sikerét végső soron nem a bejelentett szemléletváltás, hanem a megőrzött erdők állapota és a ténylegesen csökkenő természetkárosítás fogja megmutatni.

A magyar erdők jövője szempontjából nem az a legfontosabb kérdés, hogy a kormány milyen nehéz örökséget vett át, hanem az, hogy milyen állapotban adja majd tovább természeti értékeinket a következő generációknak. Ehhez pedig nem elegendők a jó szándékú ígéretek: konkrét döntésekre, átlátható adatokra, kiszámítható finanszírozásra és valódi természetvédelmi eredményekre van szükség.