A Tisza-dilemma – Magyar Péter és a jelöltek árnyéka

A Tisza Párt eddig egyetlen dolgot bizonyított be teljes bizonyossággal: hogy mindenki mást hibáztatni sokkal könnyebb, mint saját csapatot építeni. Magyar Péter hónapok óta ígéri, hogy országos erővé válik, hogy minden választókerületben lesz jelöltjük, hogy a politikai elit leváltására készülnek – csak épp az a bosszantó apróság hiányzik, amit a választók „jelölteknek” hívnak.

A dilemma mostanra élesebbé vált, mint valaha: milyen embereket küld majd harcba a Tisza Párt? Olyanokat, akik helyben ismertek, beágyazottak, és önálló gondolkodásra is képesek? Vagy olyanokat, akik engedelmesen bólogatnak, ha a központból érkezik az utasítás? Az előbbi típus képes lehet hitelesen megszólítani a helyieket, de veszélyt jelenthet a vezérkultuszra – mert aki gondolkodik, az kérdez is. Az utóbbi viszont biztonságosabb, de üres. A „szavazógép” jelölt nem fog vitatkozni, nem fog kilógni a sorból – csak épp politikai értéke sincs.

Magyar Péter előtt tehát nem egyszerűen szervezési, hanem lélektani és politikai kérdés áll. Egy karizmatikus, erős vezetői karaktert épített fel, akihez a támogatók személyes hit alapján kötődnek – de a demokrácia lényege nem a rajongás, hanem a közösség. Egy olyan párt, amely a változás ígéretével lép színre, nem épülhet monológokra és tapsolásra. Mégis, a Tisza Párt eddigi működéséből az látszik, hogy Magyar minden döntést a kezében tart, és az új politikai elit kiválasztása nem sokban különbözik a régi módszerektől: lojalitás mindenek felett.

Ez viszont csapda. Ha a Tisza Párt jelöltjei önállóak lesznek, előbb-utóbb ütköznek majd a központtal, a kommunikációs fegyelemmel, a „nincs vita, csak irány” mentalitással. Ha viszont a párt tele lesz politikai statisztákkal, akkor semmi különbség nem lesz közte és a Fidesz között – legfeljebb a kabát színe más. A választó pedig pontosan ezt nem bocsátaná meg: hogy a „változás” végül csak új arcokkal eljátszott régi rendszer legyen.

Közben a szervezeti építkezés is döcög. Belső források szerint a Magyar által ígért három jelölt választókerületenként messze nincs meg – néhol egy sincs, máshol a helyi szimpatizánsok között folyik a marakodás, ki állhat majd a színpadra a „vezér” mögé. A központ nem ad világos irányokat, miközben a kommunikációs térben minden a miniszterelnök-jelölt személyéről szól. A párt körül lassan kialakul egyfajta személyi kultusz, amelyben az önálló gondolat vagy kritikus hang nem erény, hanem kockázat.

A politikai történelem pedig nem kíméli az ilyen formációkat. Azok a pártok, amelyek egy ember köré épülnek, előbb-utóbb ugyanott végzik: belső konfliktusok, személyes sértődések, és a hiányzó struktúra miatt bekövetkező szétesés. Magyar Péter előtt tehát valódi Tisza-dilemma áll: enged-e be önálló személyiségeket, akik képesek lesznek tartós politikai közösséget építeni – vagy inkább maga köré gyűjt néhány engedelmes arcot, akik jól mutatnak a plakáton, de mögöttük nincs valóság.

Ha az előbbi utat választja, időre, türelemre és kompromisszumra lesz szüksége – három dologra, amit eddig nem mutatott. Ha az utóbbit, akkor lehet, hogy rövid távon könnyebb lesz a kampány, de hosszú távon garantált a kudarc. Egy párt, amely a gondolkodás szabadságát hirdeti, nem épülhet a vezér engedélyével gondolkodó emberekre. A választók egyelőre várnak – de a Tisza-dilemma ideje lassan lejár.