A hatalom nyelve – azaz Orbán Viktor poloskákról, labancokról és „nagytakarításról”

Nemzeti ünnepünk napján, március 15-én a miniszterelnök olyan hangnemben beszélt a magyar állampolgárokról, amely példátlan a rendszerváltás óta. Orbán Viktor a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről tartott beszédében nem egyszerűen politikai ellenfeleket támadott, hanem nyíltan ellenségként beszélt bírókról, újságírókról, civilekről – azokról, akik a hatalommal szemben kritikát mernek megfogalmazni, akik autonómiát képviselnek egy autokratizálódó rendszerrel szemben.

A „húsvéti nagytakarítás” kifejezés már korábban is elhangzott Orbántól, de ezúttal pontosította is, mit ért alatta. Azt mondta: „átteleltek a poloskák”, majd hozzátette, hogy felszámolják azt a „pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket.” Később tovább ment: ezek az emberek „árnyékhadsereg”, „labancok”, „brüsszeli kegyencek”, akiket „szégyen és megvetés” vár, végül pedig kijelentette: „a pokolban külön bugyor várja őket”.

Ez már nem egyszerű politikai retorika, hanem dehumanizáló, megbélyegző, fenyegető nyelvezet, amely emlékeztet a huszadik század legsötétebb időszakaira. Olyan korokra, amikor a hatalom nyíltan kezdett beszélni „tisztogatásról”, „ellenségről”, „belső árulókról”, és ahol a szólamokat tettek követték. A történelem ismeretében különösen aggasztó, hogy ezek a mondatok nem egy marginális szereplő szájából hangzottak el, hanem Magyarország hivatalban lévő miniszterelnökétől – nem egy pártrendezvényen, hanem március 15-én, a magyar szabadság ünnepén.

A beszédben Orbán nem először nevezett meg ellenségeket, de most a hangsúly a belső fenyegetésre helyeződött. A kormányfő által felvázolt világkép szerint Magyarországot kívülről a „brüsszeli birodalom”, belülről pedig az „árnyékhadsereg” veszélyezteti. Aki nem áll be a sorba, az nem ellenzéki, nem kritikus, hanem hazaáruló. Ez a gondolkodásmód éles ellentétben áll mindazzal, amit 1848. március 15. jelentett: a sajtószabadságot, a jog előtti egyenlőséget, a felelős kormányzást, az emberi méltóságot.

Orbán beszédében többször is párhuzamot vont a Habsburg-uralom, az EU és a jelen között. Míg 1848-ban „császármadarak” ültek a nyakunkba, most szerinte „Weber-fiókák kárognak a fejünk felett.” A kormányfő szerint ugyanaz a harc zajlik, mint akkor: patrióták a birodalmak ellen. Csakhogy miközben hősi pátosszal beszél a szabadságról, közben épp azt veszi célba, amit egy szabad országban meg kellene védeni: a független sajtót, az igazságszolgáltatást, a civil társadalmat.

Az üzenet világos: aki nem a hatalom része, az ellenség. A március 15-i beszéd nem az összetartozásról, nem a nemzet egységéről szólt – hanem a fenyegetésről. Ezért fontos, hogy ne hagyjuk szó nélkül. Mert egy ország, ahol a miniszterelnök poloskáknak nevez embereket, és a poklot emlegeti nekik, az nem a jövő, hanem a múlt legsötétebb árnyékába tart. És velünk ellentétben a történelem sosem felejt.