A kapitány maradna – de a hajó már ki sem látszik a vízből…

A Paks elleni 6–1-es vereség nem egyszerű zakó volt. Ez már nem egy rossz nap, nem egy peches meccs, nem egy „ma nem jött össze” típusú történet. Ez teljes összeomlás. Ez nyilvános kivégzés. Ez az a pont, amikor egy futballklubnak szembe kell néznie a saját tükörképével – és belenézni abba a bizonyos kútba, amit hónapok óta saját maga ás.

Az Újpest FC jelenlegi állapotában nem csapat. Egyik játékos sem tudja, mi a dolga a pályán. Sem támadásban, sem védekezésben nincs semmi rendszer, semmi automatizmus, semmi elképzelés. A védelem lyukasabb, mint valaha, a középpálya lassú és ötlettelen, elöl meg marad a „hátha történik valami”. Legtöbbször nem történik. Ha igen, azt Brodic vagy Horváth hozza össze magának. Csapatmunka? Hát, az nincs.

És akkor jön Bartosz Grzelak, és azt mondja, nem áll fel. „A kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót.” Csakhogy ez a hajó már nem süllyed. Ez már odalent van a tengerfenéken, és a csapatkapitány a kormánynál állva mondogatja, hogy maradna még egy kicsit, hátha történik valami csoda.

Nem történik.

Az NB I legrosszabb formában lévő csapata vagyunk. 2025-ben nyeretlenül, megalázó vereségek után, nulla önbizalommal és nulla kohézióval lézengünk meccsről meccsre. A Paks ellen 6 kapott gól, négy Tóth Barnától – akinek karrierje talán eddigi legszebb estéje volt ez, csak sajnos a mi kárunkra. És akkor Grzelak arról beszél, hogy „könnyű gólokat kaptunk”. Nem, edző úr, nem „kaptuk”. Odaadtuk.

Itt már nem kérdés az „edzőkérdés”. Itt kérdés az, ki meri-e végre mondani valaki a klubnál: ez így nem mehet tovább. Mert ha igen, akkor minden egyes vereség, minden egyes szégyen, minden egyes „kurva gyenge” rigmus a lelátóról már nem csak a játékosoké vagy a stábé, hanem a vezetőségé is.

Újpest nem ezt érdemli. A szurkolók nem ezt érdemlik. És a múlt sem ezt érdemli.

Nem lehet tovább magyarázni. Dönteni kell. Most.