Nemcsak a szervezőket, hanem a Pride résztvevőit is büntetné a kormány

Benyújtották.
Egy újabb törvényjavaslatot, amelynek címe szerint a gyermekek védelméről szól, valójában azonban nem a gyermekeket, hanem a hatalmat védi. Nem a bántalmazó felnőttekkel szemben lép fel, hanem azokkal, akik másként gondolkodnak. Nem a valóságos veszélyeket kezeli, hanem kreál egyet – hogy legyen kit mutogatni, legyen miről beszélni, és legfőképp: legyen mitől elterelni a figyelmet.

Ezúttal éppen egy kisebbség van soron. Tegnap mások voltak, holnap talán a féllábúak, a szemüvegesek, vagy bárki, aki egy kicsit is kilóg a sorból. Ez a rendszer mindig talál valakit, akire rá lehet fogni a társadalom állapotát, és akitől meg lehet „védeni” a gyermekeinket.

De ha már gyermekvédelem: beszéljünk róla komolyan.

Hol van a gyermekvédelem, amikor hónapokat kell várni egy pszichológusra, mert nincs elegendő szakember a rendszerben? Hol van, amikor bántalmazott gyerekeket évekig hagynak veszélyben élni, mert senki nem hallja meg a segélykiáltásukat? Hol van, amikor iskolapszichológus heti egy alkalommal jár három különböző intézménybe, és ez volna a „lelki biztonság”? Hol van, amikor kisgyerekek éhesen érkeznek iskolába, és délután hideg lakásba mennek haza?

És hol van a gyermekvédelem, amikor hétről hétre derülnek ki ped0fil ügyek egyházi fenntartású intézményekből? Amikor kiderül, hogy tanítók fajtalank0dnak kiskorúakkal, de a rendszer reflexből védi a felnőttet, nem a gyereket? Miért nem itt látjuk a törvényalkotói lendületet, a határozottságot, a zéró toleranciát? Miért nincs valódi szembenézés azzal, amikor a baj házon belül történik?

Ehelyett törvényt hoznak arról, hogy a rendőrség arcfelismerő rendszerrel azonosíthatja azokat, akik egy rendezvényen megjelennek – ha az „tilosnak minősül”. A résztvevők bírságot kapnak, amit nem lehet közérdekű munkával kiváltani. Nincs mérlegelés, nincs arányosság – csak a hatalom nyers ereje, jogi köntösbe bújtatva.

És miközben ez történik, továbbra is vannak gyerekek, akik valóban veszélyben vannak – de róluk senki nem beszél. Ők túl csendesek. Túl sok munkába kerülne segíteni rajtuk. Nem lehet őket használni politikai kommunikációban. Így hát maradnak a háttérben – miközben a hatalom a nevükben cselekszik.

Ez nem gondoskodás. Ez nem felelősségvállalás. Ez nem gyermekvédelem.
Ez egy politikai trükk. Egy újabb gumicsont.
És ha nem kérdezünk vissza, ha nem mondjuk ki, hogy a gyerekek nem eszközök, hanem valódi emberek valódi szükségletekkel – akkor ezt újra és újra meg fogják tenni.

A gyerekeink nem attól vannak veszélyben, amit látnak egy szombat délutáni rendezvényen. Hanem attól, amit nem kapnak meg: figyelmet, biztonságot, segítséget, jövőt.
Ez a törvény nem róluk szól. Csak rájuk hivatkozik – hogy elrejtsen valami sokkal sötétebbet.