A botrányok jönnek-mennek. De ki fogja végre működtetni ezt az országot?
Magyarországon lassan nincs olyan hét, amikor ne robbanna ki valamilyen politikai botrány. Napokig erről beszélünk, egymásnak feszülnek a pártok, megtelnek a közösségi oldalak, aztán érkezik a következő ügy, és kezdődik minden elölről. A figyelmünket sikerül lekötni. Csak éppen az ország ettől még nem működik jobban.
Most éppen az egykori állambiztonsági iratok nyilvánosságra kerülése tartja lázban a közéletet. Nevek, fedőnevek, családi kapcsolatok, évtizedekkel ezelőtti történetek kerülnek elő. Fontos, hogy megismerjük a múltat, és az is, hogy tisztázzuk az egykori rendszer működtetőinek felelősségét. De érdemes feltenni egy sokkal kellemetlenebb kérdést is: miközben mindenki a régi aktákban kutat, ki foglalkozik azzal, ami ma történik az országban?
Mert a problémákból akad bőven. És ezek többsége jóval közelebb van hozzánk, mint bármelyik évtizedekkel ezelőtti titkosszolgálati jelentés.
Egyre nehezebb megfizethető lakáshoz jutni. A fiatalok jelentős része számára az önálló életkezdés komoly anyagi kihívás. A családok számolgatják a bevásárlás költségeit, miközben a bérekből, nyugdíjakból és megtakarításokból kellene valahogy biztonságos jövőt építeni.
Az egészségügyben továbbra is súlyos kérdés a szakemberhiány, a várakozási idő és az ellátás egyenlőtlen hozzáférhetősége. Az idősellátásban családok ezrei próbálják megoldani azt, amire sokszor sem idejük, sem pénzük, sem megfelelő segítségük nincs. A pedagógusok, rendőrök, ápolók és szociális dolgozók megbecsülése pedig nem intézhető el néhány ünnepi beszéddel.
És ott van a gazdaság. Hol vannak azok a beruházások, amelyek valóban munkahelyeket teremtenek? Mitől lesznek versenyképesebbek a magyar vállalkozások? Hogyan lehetne kiszámíthatóbb környezetet teremteni azoknak, akik dolgoznak, vállalkoznak, családot tartanak fenn?
Ezekről kellene naponta beszélnünk. Konkrét tervekről, pénzről, határidőkről, felelősökről és eredményekről.
Ehelyett a magyar közélet egyre inkább a pillanatnyi felháborodások köré szerveződik. Egy jól időzített bejelentés, egy látványos leleplezés vagy egy hangzatos politikai üzenet napokra képes kiszorítani minden mást a nyilvánosságból. A politikusok egymásra mutogatnak, a közösségi médiában pörögnek a videók, az emberek pedig újra és újra ugyanazokat a vitákat folytatják.
Aztán másnap ugyanazokkal a gondokkal indulnak munkába.
Persze a történelmi igazságtételnek is megvan a maga helye. Sőt, az ügynökakták ügyében különösen fontos lenne, hogy ne szelektív nyilvánosságot kapjunk, hanem az egykori állambiztonsági rendszer egészének működését megismerhessük. A beszervezettek mellett azokét is, akik utasításokat adtak, jelentéseket kértek, karrierekről és emberi sorsokról döntöttek.
De egy ország jövőjét nem lehet kizárólag a múltjának feltárására építeni.
A kormányzati teljesítmény mércéje végső soron egészen egyszerű: javulnak-e az emberek életkörülményei? Biztonságosabbak-e az utcák? Elérhetőbb-e az egészségügyi ellátás? Meg lehet-e élni a munkából? Van-e esélye egy fiatalnak saját otthonra? Méltó körülmények között öregedhetnek-e meg a szüleink?
Ezekre a kérdésekre nem elegendő kommunikációs kampányokkal válaszolni. A válaszokat az embereknek a saját életükben kellene megtapasztalniuk.
Mert lehet minden héten újabb politikai szenzációval megtölteni a híreket. Csak közben nem ártana arra is időt és energiát fordítani, hogy Magyarországon végre a hétköznapok is jobban működjenek.
A közéletnek ugyanis nem az a dolga, hogy folyamatosan szórakoztasson bennünket. Hanem az, hogy érdemben foglalkozzon azokkal a problémákkal, amelyekkel nap mint nap együtt élünk.
