Ha ennyire szabad a sajtó, mégis miért fél tőle a hatalom?
A Fidesz-közeli Nézőpont Intézet újra nekifutott annak, hogy bebizonyítsa: Magyarországon a sajtószabadság nemcsak él, de virágzik. A friss, 2024-es médiapiaci jelentésük szerint nálunk minden rendben van: a magyarok egyformán olvasnak kormánykritikus és kormánybarát lapokat, a közmédia arányosan mutatja be a politikai szereplőket, a médiahatóság pedig pártatlan. Szinte tankönyvi demokráciát festenek fel – csak hát valahogy ezt a képet nem ismerjük fel, amikor bekapcsoljuk a tévét, megnyitunk egy hírportált, vagy elindítjuk a rádiót.
A Nézőpont szerint 2010 óta 36 új, kormánykritikus médium jött létre, tehát a sokszínűség virágzik. Igen, ez igaz lehet – csak éppen ezek a médiumok jellemzően piaci alapon próbálnak túlélni egy olyan környezetben, ahol az állami hirdetések 90 százaléka a kormányhoz hű médiába ömlik, ahol a legnagyobb hírügynökség anyagai gyakorlatilag egyetlen központból érkeznek, és ahol a közmédia a napi propaganda motorjaként működik.
A jelentés szerint a médiahatóság pártatlan, és 2024-ben csak kormánypárti orgánumokat büntetett meg politikai tartalom miatt. Ez kétségtelenül érdekes adat – különösen, ha tudjuk, hogy az ellenzéki vagy független médiumok túlnyomó többsége már régóta nem is pályázik frekvenciára, mert esélytelennek tartja. A hatóság pártatlansága tehát inkább azt bizonyítja, hogy akit sikerült kiszorítani, azt már nem kell megbüntetni.
És persze ott a közmédia, amely – a Nézőpont szerint – egyensúlyban mutatja be a politikai szereplőket. Vajon melyik híradót nézik ők? Azt, ahol a kormány sikereiről ötperces bejátszásokat látunk, az ellenzéki megszólalások pedig egy mondatban hangzanak el – ha egyáltalán? Vagy azt, ahol a választási kampányban egyetlen kormánykritikus politikus sem jut élő adásba?
A jelentés egyik legszebb mondata, hogy „a magyar sajtószabadság megkérdőjelezése csupán politikai termék”. Valóban – csak épp az a termék, amelyet az Európai Bizottság, a Riporterek Határok Nélkül, az Európai Parlament, sőt, a magyar újságírók döntő többsége is „megvásárolt”. Vajon mindannyian rosszul látják? Vagy csak a Nézőpont intézet az, aki egy külön valóságban méri a szabadság fokát?
Miközben a kormányzati kommunikáció a „külföldi befolyásról” és a „Brüsszel által támogatott médiumokról” beszél, arról valahogy kevesebb szó esik, hogy a kormányhoz közel álló médiabirodalom szinte teljes egészében közpénzből és állami hirdetésekből tartja fenn magát. Ki finanszíroz itt kit, és ki gyakorol befolyást kire?
A Nézőpont Intézet tehát újra megnyugtatott minket: minden rendben van, a sajtó szabad, a hírek sokszínűek, és mindenki hozzáfér a valósághoz. Csak egy kérdés marad: ha ez így van, miért nem hisszük el, amikor a valóságot olvassuk?
