Zsolti bácsi és a rendszer: ilyen az, amikor a fagyi nagyon keményen visszanyal
A bicskei és a Szőlő utcai botrányok, valamint a „Zsolti bácsi”-ügy olyan mértékben világítanak rá az orbáni rendszer alapvető jellemzőire, hogy aligha lehet szőnyeg alá söpörni a következményeket. Két dolog különösen egyértelművé vált: a fegyveregyenlőség hiánya és az a gyakorlat, hogy a politikai szempontok mindent felülírnak, még a legalapvetőbb erkölcsi normákat is.
Orbán Viktor az elmúlt másfél évtizedben tette a karaktergyilkosságot a hazai politika bevett fegyverévé. A közpénzből finanszírozott, mocskos lejáratókampányok közül a legismertebb talán a Vona Gábor elleni 2018-as támadássorozat volt, amely hónapokon keresztül zajlott a teljes fideszes médiagépezet támogatásával. Orbán tudatosan építette fel politikai stratégiáját arra, hogy ő a tisztesség szabályait megszegheti, ellenfeleinek viszont be kell tartaniuk azokat. Ez az „ökölvívás a ketrecharcos ellen” helyzet vált a rendszer egyik alappillérévé.
Most azonban a Zsolti bácsi-ügyben fordult a kocka. Az ellenzék egy olyan eszközhöz nyúlt, amelyet eddig kizárólag a Fidesz használt: a karaktergyilkossághoz. Bár a vádak intenzitása messze elmaradt a kormányoldal által korábban bevetett, sokszor gyomorforgató kampányoktól, Orbán és pártja most először szembesülnek azzal, milyen, amikor a saját módszereiket fordítják ellenük. Mindez rámutat a fegyveregyenlőség totális hiányára: fordított esetben a kormánypárti média hónapokig napirenden tartaná a botrányt, Semjén Zsoltot ped0filként bélyegeznék meg, és senki nem merne kiállni mellette – hiszen aki szót emelne, az árulóvá válna.
Különösen visszás, hogy most éppen azok követelnek szigorú megtorlást a rágalmazókkal szemben, akik néhány éve dekriminalizálták a sajtó útján elkövetett becsületsértést. Nyilván nem véletlenül: így védték saját propagandistáikat. Akkor nem számított sem László Imre, sem Osváth Zsolt becsülete. Most viszont, hogy Semjén Zsolt lett az érintett, hirtelen élet-halál kérdésként kezelik a problémát. Ez a legékesebb bizonyítéka annak, hogy Orbán világában a becsület már régóta politikai kategória, nem erkölcsi érték.
Az ügy másik tanulsága még sötétebb: a politikai szempontok mindenek felett állnak. Vásárhelyi és Juhász neve már évekkel korábban felmerült sz3xuális bűncselekmények gyanújával, de a hatóságok nem léptek. Sőt, politikai védelem alatt álltak, mígnem újabb és újabb áldozatok szenvedései tették lehetetlenné a további mismásolást. A hatalom szemében sokkal súlyosabb bűn volt egy óvónő „ellenzékieskedése” vagy egy mentős pólója, mint a gyermekek ellen elkövetett bűncselekmények gyanúja. A politikai lojalitás tehát felülírta a gyermekvédelmet, az erkölcsöt és a józan észt.
Ez a torz világ vezetett oda, hogy ma Magyarországon bárkit pillanatok alatt ki lehet rúgni egy apróságért, ha az a hatalomnak nem tetszik, miközben évekig fedezik azokat, akiket súlyos bűnökkel gyanúsítanak – feltéve, hogy fideszesek. Ez Orbán Magyarországa: fekete kampányok, félelem, hallgatásra kényszerített emberek, elnyomott szakmai szempontok, és mindenek felett a politikai érdek.
A legnagyobb tanulság azonban az, hogy ebből az erkölcsi mocsárból csak morális megújulás vezethet ki. Ha az orbánizmust nem követi tisztességre és egyenlő szabályokra épülő közélet, akkor mindegy, ki kerül hatalomra: az ország felemelkedésének esélye sem marad. A rendszerváltás következő programja tehát elsősorban morális program kell, hogy legyen – különben Magyarország végleg elveszik a sárban.
