Interjú: Jólét helyett nacionalizmus

interjú közélet

Vlagyimir Putyin belátható időn belül aligha fog felhagyni az évek óta követett elnyomó bel-, és konfrontatív külpolitikájával, annak ellenére sem, hogy az orosz társadalom egyre nagyobb része elégedetlen a kurzusával – nyilatkozta a Népszavának Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-kutató, akivel új könyve („Putyin Oroszországa”, Noran Libro Kiadó) megjelenése kapcsán beszélgettek.

Lassan húsz éve, hogy Putyin elfoglalta az Oroszországi Föderáció elnöki posztját. Milyen volt a kezdet az új elnök számára?

Putyin ügyvezető elnökként 1999 utolsó napján vette át a hatalmat Borisz Jelcintől. Nehéz örökség jutott neki. Gazdaságilag legyengült és politikailag már-már irányíthatatlan országot örökölt. Oroszország 1991-99 között elveszítette gazdasági erejének 40 százalékát. Az 1998-as augusztusi államcsőd nyomán az akkor 142 milliós országban a lakosság fele drámaian nehéz helyzetbe került: napi egy dollárnál kevesebb jövedelemből tengődött. A gazdasági gondokat csak tetézte, hogy az ország egyik legfontosabb exportcikkének ára 1986-tól meglehetősen alacsonyan alakult, a hordónként 20 dolláros sávban maradt. Putyin úgy vette át az ország irányítását, hogy az orosz jegybank arany- és valutatartaléka mindössze 7,5 milliárd dollár volt.

Mégis sikerült neki az országot stabilizálni, gazdaságát pedig növekedési pályára állítani. Mi segítette ebben? Tehetsége vagy szerencséje?

Nehéz szétszálazni, de az biztos, hogy a tehetsége mellett óriási szerencséje is volt. Az olaj ára már 1999-ben elkezdett lassan növekedni, 2003 végén hordónként 40 dollárt kértek érte, 2008 nyarán pedig 140 dollárra szökött fel az ár. Az orosz jegybank valutatartaléka Putyin első elnöki ciklusának végére 70 milliárd dollárra, 2008 nyarára 600 milliárdra nőtt. Az orosz GDP Putyin első két elnöki időszaka alatt 101 százalékkal lett nagyobb. Mindez a reáljövedelmek évi 10 százalék körüli növekedésével párosult, ami nyolc év alatt megfelezte a szegények számát. A tartós növekedés eredményeképpen elkezdett kialakulni egy modern – nyelveket beszélő, külföldre rendszeresen eljutó, jövedelmét és információit nem az államtól szerző, többségében fiatalokból álló – középosztály. A fellendülésnek a gazdasági világválság vetett véget.

Hogyan reagált a globális válság súlyos következményeire az orosz társadalom és a hatalom?

Hiába állt már 2010-ben újra növekedési pályára az orosz gazdaság és igyekezett a hatalom a válság idején is növelni a bérek és nyugdíjak reálértékét, a társadalom egyre nagyobb része kezdett belefáradni a Putyin által képviselt hatalmi modellbe. Az elnök parlamenti támaszát jelentő hatalompárt, az Egységes Oroszország a gyors gazdasági növekedés éveiben kétszer is könnyedén jutott alkotmányozó többséghez. 2011-ben azonban már a sima többséghez is 14 millió szavazatot kellett „átirányítani”. 2012 elejére a korábban sikeres gazdasági modell is kimerítette tartalékait. Paradox módon 2011-2012 fordulóján épp annak a városi középosztálynak a tagjai mentek ki tömegesen tüntetni Putyin ellen, akik önön felemelkedésüket nagyrészt a 2000 és 2008 nyara közti sikeres putyini politikának köszönhették.

Hogyan reagált a tüntetésekre az elnök és környezete?

Véget vetett az addigi „megengedő autokráciának” és 2012 nyarán több jogkorlátozó törvényt, illetve törvénymódosítást fogadtatott el a Dumával. Ezek közül a legismertebb a civil szervezetek működését megnehezítő külföldi ügynök-státusz becikkelyezése volt. De ekkor nehezítették meg a tüntetéseket és egyéb tiltakozási formákat is, ekkor fogalmazták újra a hazaárulásra és a kémkedésre vonatkozó tényállást, továbbá ekkor vezették vissza a büntető ügyek közé a rágalmazást, elbizonytalanítva ezzel az állampolgárokat a szólásszabadsághoz fűződő alkotmányos jogaikban. De úgy tűnik, hogy ez a represszív fordulat sem volt elég ahhoz, hogy a hatalom önbizalma maradéktalanul helyreálljon. Szerepet játszott ebben az is, hogy a gazdasági problémák egyre kevésbé tették lehetővé a korábbi, az életminőség javulására épülő legitimáció fenntartását. Az utóbbi szerepét kezdte átvenni egy identitás alapú legitimáció, aminek „csúcsra járatását” a Krím annektálása jelentette. Ám a felkorbácsolt nacionalista érzelmek egy idő után kezdtek lelohadni, és – ahogy az orosz publicisták egy része fogalmaz – „a tévé és a hűtőszekrény csatájában” mindinkább az utóbbi kezd felülkerekedni. Mindez nem véletlen, mert az orosz gazdaság 2008 szeptembere és 2019 márciusa között – szemben Putyin első két elnökségének gyors növekedésével – , csupán átlagosan évi 0,3 százalékkal tudott növekedni, 2014 és 2018 között a reáljövedelmek mintegy 10 százalékkal csökkentek. Putyin bizalmi indexe a 2017 őszi 59 százalékról mára 30 százalékra olvadt, az emberek nemcsak romló életkörülményeik miatt váltak elégedetlenné, de egyre többen kezdtek belefáradni az utóbbi évek konfrontatív külpolitikájába is.

Változhat a putyini politika?

Középtávon aligha. 2024-ben lejár a második 6 éves elnöki ciklusa és az alkotmány szerint távoznia kell posztjáról. Úgy vélem, mégis maradni fog, ugyanis kockázat nélkül már nem tud kilépni ebből a rendszerből.

Milyen gazdasági és politikai kockázattal számolhat Magyarország Orbán és Putyin „örök és megbonthatatlan” barátsága következtében?

A 2000-es évek elején a szocialisták és a liberálisok alkotta magyar kormány olyan időszakban igyekezett pragmatikus politikai és gazdasági kapcsolatokat kialakítani Oroszországgal, amikor annak gazdasága évi 7-8 százalékkal nőtt. Moszkva akkoriban kifejezetten jó kapcsolatokat ápolt a szövetségeseinkkel, a vezető nyugati hatalmakkal. Az orosz elnök kiszámítható, korrekt partnernek számított, a nemzetközi ügyekben normakövető volt. Bár Oroszországban akkor sem volt westminsteri típusú demokrácia, de az állam, a hatóságok különösebben nem vegzáltak senkit. A pörgő gazdaságnak is köszönhetően tartósnak ígérkezett a társadalmi béke. Ebben a helyzetben az akkor ellenzéki Fidesz és elnöke, Orbán Viktor élesen bírálta a Moszkvával kapcsolatokat kereső magyar kormányt. Mindezek ismeretében nemcsak váratlan, de egyben érthetetlen és irracionális volt az a váltás, ami a Fidesz politikájában 2009 őszén vette kezdetét. A rövidesen kormányra kerülő jobboldali párt akkor kezdte szorosabbra szőni a két ország közti gazdasági kapcsolatokat, amikor az orosz gazdaság lejtmenetre váltott, s Moszkva – ukrajnai erőszakos beavatkozása nyomán – elszigetelődött nyugati szövetségeseinktől. Az Oroszországgal kapcsolatos éles fordulat meggyőző magyarázatával máig adós a magyar kormányzat, már csak azért is, mert egyáltalán nem látszódnak a magyar politikai közösség többségének érdekeit szolgáló előnyök. Ha lennének ilyenek, azok önmagukban sok mindent megmagyarázhatnának. De nincsenek.

Az elmúlt években Putyin hol keményebbnek, hol békülékenyebbnek mutatkozott. Most hol tart?

Úgy tűnik, most éppen a barátságos, együttműködő, megbízható partneri arcát mutatja. Ez – a hazai népszerűség-vesztés körülményei között – nagyon is érthető. Ugyanakkor, az is érthető, hogy a nyugati partnerek egyelőre óvatosak.

Milyen szerepet szán Putyin ebben a játszmában Orbán Viktornak?

Az a sejtésem, hogy amikor 2014 januárjában az orosz elnök áldását adta a paksi atomerőmű bővítésére, akkor már számolt egy esetleges erőszakos ukrajnai orosz beavatkozással. Aligha lehetett véletlen, hogy egy évvel korábban, amikor Orbán Moszkvában Putyinnal tárgyalt szinte mindenki arra számított, köztük én magam is, hogy megkötik a paksi szerződést, de a magyar delegáció üres kézzel tért haza. A putyini vezetés nem bízott igazán Orbánban. Egy évvel később – az ukrajnai válság kellős közepén – viszont már fontossá vált egy olyan partner, akit a nukleáris együttműködés révén magához tud kötni. A Kremlben nyilván számoltak azzal, hogy az erőszakos ukrajnai beavatkozásnak lesznek következményei. Moszkvának jól jött egy olyan NATO és uniós tagállam, amelynek vezetője kész Oroszországgal olyan kényes területen is együttműködni, mint amilyen a nukleáris energetika.

Sokan úgy vélik, Moszkva igazából nem is akarja, illetve nem is képes megvalósítani a paksi beruházást. Valóban ennyire meggyöngült volna az orosz gazdaság?

A helyzete ugyan kétségtelenül nem rózsás, ám ettől még az orosz gazdaság lesz annyira erős, hogy ha Moszkva politikai érdekei úgy kívánják, meg tudja építeni az erőművet. Ugyanakkor az orosz gazdaság növekedése az elmúlt 5 évben, vagyis attól kezdve, hogy az ukrajnai válság belobbant, már a globális növekedési átlag felét sem éri el. A Világbank előrejelzése szerint az orosz GDP 2019-ben legfeljebb 1 százalékkal bővülhet. Többek között ezért is félreértés az orosz gazdaságra úgy tekint, mint ami a magyar gazdaság egyik húzóereje lehet. Orbán és Putyin sűrű találkozói a két ország közti gazdasági kapcsolatokban egyáltalán nem tükröződnek. A legutóbbi találkozójukat lezáró sajtótájékoztatón az orosz elnök arról beszélt, hogy a két ország közti kereskedelmi forgalom értéke tavaly elérte a 7 milliárd dollárt. Csakhogy ez épp csak a fele a 2008-as csúcsnak, amikor is a magyar import mintegy 10 milliárd dollárt tett ki, köszönhetően az akkor még magas kőolaj és földgáz áraknak, illetve annak, hogy a mostaninál jóval több földgázt vásároltunk. Ugyanakkor a 2008-as 4 milliárd dolláros magyar kivitelt azóta sem sikerült megközelíteni. A két ország közti kereskedelmi forgalom – a tavalyi gyors növekedés után – idén az első hét hónapban 7 százalékkal esett vissza.

NÉVJEGY
Sz. Bíró Zoltán történész, ruszista. A Leningrádi Állami Egyetemen végzett 1982-ben. 2004-ig a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen oktatott, ahonnan 2004-ben került át a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetébe. 2018-ban visszatért első munkahelyére, a Budapesti Corvinus Egyetemre, ahol a Nemzetközi Tudományok tanszékének munkatársa. Fő kutatási területe a XIX. század második felének Oroszországa, illetve a késői szovjet évek és a Szovjetunió felbomlása nyomán önállóvá vált Oroszország története. Sz. Bíró Zoltán történész, ruszista. A Leningrádi Állami Egyetemen végzett 1982-ben. 2004-ig a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen oktatott, ahonnan 2004-ben került át a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetébe. 2018-ban visszatért első munkahelyére, a Budapesti Corvinus Egyetemre, ahol a Nemzetközi Tudományok tanszékének munkatársa. Fő kutatási területe a XIX. század második felének Oroszországa, illetve a késői szovjet évek és a Szovjetunió felbomlása nyomán önállóvá vált Oroszország története. 

Forrás és fotók: Népszava

Címke:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük