Ambrus Zoltán – január 11.

Újpest

„Az ember nemigen csinál egyebet, mint hogy örökösen összehasonlítgatásokat tesz maga és az egész világ között. Mindennap újra megállapítja a régtől fogva tudott dolgokat; s mindennap álmélkodó szemet mereszt ugyanazokra az ismeretes jelenségekre. Ez ostoba; de így van.”

Ambrus Zoltán (Midas király 61. oldal, Szépirodalmi könyvkiadó, 1967 1. rész / 6.)

Ambrus Zoltán (Debrecen, 1861. február 22. – Budapest, 1932. február 28.) magyar író, kritikus, műfordító, színigazgató, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Írói álneve: Idem.

Ambrus Zoltánról utcát neveztek el Újpesten.

 

Midas király 6.fejezet részlet

„És ezen az emlékezetes napon becsvágya sokkal inkább meg volt alázva,semhogy meg tudta volna védelmezni az elernyesztő érzések hódító áramlásától. Bármint hetvenkedett is magában a fásultságával, kénytelen volt megsúgni befelé, hogy megirigyelte ezt a kellemes kis otthont. A vidor arcú kis öreg, aki olyan sokadmagával volt, mint a bibliai Jákob az ő sátoralja népé­vel, úgy sugárzott odabenn, mintha csak az ő komorságának megelevenült ellentéte volna. Mintha csak azért jött volna a világra, hogy őneki egy keserves napon eszébe juttassa az árvaságát.

Az ember nem igen csinál egyebet, mint hogy örökösen összehasonlítgatásokat tesz maga és az egész világ között. Mindennap újra megállapítja a régtől fogva tudott dolgokat; s minden­nap álmélkodó szemet mereszt ugyanazokra az ismeretes jelenségekre. Ez ostoba; de így van.

A festő megadta magát sorsának; s nem verte ki a fejéből az untig ismert, ősi gondolatokat, melyeket a legtöbb ember titkon táplál s szó nélkül ad tovább az ivadéknak.

– Persze, hogy csak egy boldogság van a világon: sok, sok vidám kis lény közt élni, aki mind a mienk. Csak egy megnyugvás: a gyermekekhez menekülni a szörnyű Semmiség elől, s csak egy bölcsesség: kijátszani a legnagyobb logikust: az Időt, s folyvást megfiatalodni egyre fiatalabb lények között. Ó, Dávid királynak helyén volt az esze! De hát ez a szerencse sem adatott mindenkinek, aki vágyik rá. És annál nehezebben juthatunk hozzá,mennél okosabban és hosszasabban számítgatjuk, hogy miképp lehetne szert tenni rá. A kis öreg valószínűleg bölcsebb ember volt nálam, s akkor vetette meg szerencséjének az alapját,mikor az ember még bekötött szemmel is kész beleugrani bármilyen vállalkozásba. Ó, ha még egyszer szerelmes tudnék lenni!… De mikor semmi reményem rá!… Mikor ez az egyetlen lelki­gyakorlat, mely annálnehezebben sikerül, mennél gyakrabban próbálja az ember! Itt is, ott is elhagyogatunk valamit a szívünkből, s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy ami megmaradt belőle, már nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele.

…És hogyha mégis kegyelmesek volnának hozzám azégi hatalmak?! Eh, hát érdemes megalapítani egy koldus-dinasztiát?! A nagy álomlátónak, aki lángelmének képzeli magát, addig még csak meg lehet bocsátani, amíg egyedül éhezik, de hogyha az ártatlan lények egész serege nyomorog egy égi mámorral teli órájának a hóbortja miatt, akkor a nagy álomlátó egyszerűen vén gazember, akit a bölcsőjében kellett volna megfojtani. Igaz, hogy a jövőről senki se bizonyos, se a gazdag, se a hatalmas. S igaz az is, hogyha ez az okoskodás általánossá válnék, akkor hamar vége lenne a világnak. De nem kell félni, hogy általánossá válik; a szegénység még mindig elég termékeny. És aztán mi szüksége a világnak én rám?!… A kis öreg, az más. Az bizonyára nem csak bölcs, hanem szerencsés ember is volt. Lehetett oka bízni a jövőben, s most kétségtelenül egy nagyon érdemes és nagyon munkás élet van mögötte. Talán ő építette fel ezt az egész városrészt. De én, az ál-lángelme! Aki világraszóló alkotások ürügye alatt rossz bolti címereket ütök össze! Aki voltaképp csak az vagyok, ami az eltűnt világok álmos csavargója volt, az örök Gringoire, aki boldog, ha a nap a hasára süt, s azt képzeli, hogy ez dukál neki. Eh, nyomorúság! Az a meleg kedves tűzhely, ahová annyira vágyakozol, nem a te számodra termett! Az a bölcseké, a cselekvőké, a komoly embereké.

Elmosolyodott egy kissé, bár a mosolygása meglehetősen kényszeredett volt.

– Igazán, különös balszerencse, hogy nekem a mesterségemből csak az átok jutott ki. A láza, a gyönyörűségei, meglehetősen ismeretlenek előttem. Nyilván azért, mert a hamis tehetségek közül való vagyok… S méghozzá, most már ez a tudat sem szolgálhat egyébre, mint hogy gyötörjön, izgasson, s még jobban lenyűgözzön. Mert vissza már nem fordulhatok. Hová is fordulnék? Akárhol kopogtatnék, mindenütt több hasznát vennék akármelyik gyereknek, mint nekem, a vén bolondnak! És nem tehetek egyebet, mint hogy belenyugszom a sorsomba, s festem tovább a mocsaraimat, szorgalmasan és meggyőződés nélkül, mint az a szegény, alázatos ember, aki tíz frankért ontja a rémregényt, mesét koholva, amelyben nem hisz, s rettentően magasztalva hősi, rettenthetetlen csodalényeket, aminőket sohase látott világ­életében!… Persze, se az övé, se az enyém nem mondható valami különösen szép hivatásnak, de végre ez is munka, és sorsunk nem lehet más, mint dolgozni.”

 

 

Címke:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük