Arany János – január 3.

Arany János magyar költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja.

Újpesten egy utca viseli a nevét.

37. levél Szalonta, augusztus 12-én. 1848.

Kedves barátom! Ha valaha valamit megbántam az életben, nem egyéb az, mint hogy a néplap szerkesztését ki engedtem csúszni kezeimből. Nem azért, mintha tán a kész haszon felé kacsintgatnék, és számolgatnám 3 + 3 = 6, sőt, ellenkezőleg, ez anyagi állása a lapnak lever, lesújt, kétségbe ejt. Soha pironságosb kenyeret nem ettem, mint ez. Óhajtanám nevemet visszavonni a szerkesztésből, de már késő, benne vagyok. Viselnem kell a pénzcsinálói tisztes nevet.

Magadnak köszönd, mosolyoghatsz most, nem fogadtad jó tanácsomat. Igaz. De, barátom, nem ily néplap szerkesztése volt az, mit én felvállalni nem mertem. Nem számítottam én ilyenformán: hetenkint egy kis ív, nagy címmel s széles szélekkel, minél ritkább s öregebb betűkkel nyomtatva, egy kis tárgy parány homoepathiai adagban*, feleresztve pimasz beszédek allopathiai* özönében, vidéki levél, akárhonnan jó, akármi van benne, csak az ívet kitöltse stb.

Én a népnek valóságos politikai és szépirodalmi lapot készültem kezébe adni, saját erőteljes nyelvén, de nem pimaszkodva; politikait, mely szerint a hon jelen állását, ahol szükséges, múltjából is felvilágosítva, felfoghassa, külországokhozi viszonyát megismerhesse, s dolgainak kifejlését idő szerint folytonosan kísérhesse, szépirodalmit, mely a népköltészet művészi organuma legyen, mely által a nép romlatlan kedélyére művészi hatás gyakoroltassék. Egy lapnak, tagadhatatlan, hogy kevés hetenkint egy ívnyi terjedelem s legkevesebb két ív lenne szükséges, de gazdaságosb nyomtatás mellett egy ívben is lehetne adni kétannyit, mint a „Nép Barátjá”-ban jelenleg adatni szokott.

Efelőli nézeteimet már régebben közöltem a főszerkesztővel, de amint látom, siker nélkül: azért-e, mert javaslatom szerint a lap módosítása költség tekintetében nem kivihető, vagy azért-e, mert így is jól van; a közönség nem panaszkodik, sőt amint Gereben írja, rettenetesképp dicséri a lapot! én nem tudom. A dicséret nem mások szájában, hanem önérzetem tisztaságában szoktam keresni, s következő módosításokat ajánlottam a lap belsejére s külsejére nézve:

1. Nyomtassa úgy, hogy kétannyi tartalmat befogadhasson.
2. Az ív első levelére jöjjön politikai vezércikk, t. i. rövid értekezés, melyben akár a törvények, akár a napi események, szóval bármely a népet érdeklő (szerintem pedig minden politikai kérdés alapvonalaiban illeti a népet, mert a nép többé nem a misera plebs contribuens*) politikai kérdések, népies nyelven ugyan, de hosszadalmas komázás nélkül, fejtegettessenek.
3. A vezércikk után változatosság kedvéért jöhet vers, ez után népies beszély vagy valami. A szépirodalomnak oeconomiai* tekintetéből, az ív második lapját adja. Holmi mondvacsinált poézisokkal s épületes keresztyén tanításokkal a versek rovatát el ne foglalja, hanem adjon avatott kezekből. Miután megkezdted, remélem, te is fogsz adni ottan-ottan, magam is iparkodom, hogy e rovattal ne valljunk gyalázatot, minek tehát azt holmi sületlenséggel, csak azért, mert ingyen adják, elfoglalni?
4. Az ív két utolsó lapján, írám Gerebennek, kísérje a napi eseményeket, a hazában és külföldön. Vegye fel az események fonalát – rövid magyarázat után a múltról, – a jelenben, adjon népies, de hű tudósításokat az országgyűlésről, a fővárosi s vidéki mozgalmakról, a csata színhelyéről. Érintse meg a külföldi eseményeket, kivált amelyek honunk sorsára befolyással vannak, csupán annyi magyarázatot adván melléjök, amennyi a tárgynak egyszerű, de ép természeti ész által felfogatásához okvetlenül szükséges. Általában nem kell a népet oly ostobának tartani, mint a „Nép Barátja” felteszi róla.

A nép fontosabb dolgot is megért, csak nyelvén adják elő, anélkül, hogy egy szóért lapokra terjedő magyarázatokat kívánna. Egyszerűen, néhány szóban megmondani neki valamit; ez a dolog veleje. Tapasztalásból mondom, hogy sok földmívelő polgártárs megalacsonyítva érzi magát lapunknak veszettül magyarázó modora által. – Füleimmel hallottam mondani: „Csakolyan ez, komám, mint mikor a gyermek az álmoskönyvből mesél, nincs ebben az országról semmi okos dolog.” Tisztelni kell a népnek e komoly kedélyét, nehogy gúnynak vegye az örökös komázást s megbosszankodjék.

Azt is megírtam Vas Gerebennek, hogy ne féltse a népet elrémülésről, balmagyarázatokról, s isten tudja, mitől, azért, ha vele események igaz hírét, az ország állapotát közli.

Mindig az volt a baja népünknek, hogy titkolóztunk előtte, nem fedeztük fel a dolgok valódi állását, s ezáltal nem engedtük kifejleni a közérzést. A népnél közvélemény nincs, nem is lesz soha, míg az ország politikai életét csak néhány tudákos ember, az úgynevezett intelligentia* kísérheti figyelemmel; de terjedjen el csak közötte oly lap, mely őt a politikába, a napi események hű közlése által, mintegy practice* belévezesse, azonnal fel fog lángolni romlatlan keblében a hazaszeretet, s nem kellend őt bottal kényszeríteni a hon védelmére.

Hozzájárul, hogy ily lap, felingerülvén s kielégítvén az egyszerű ember újságkívánásait, kedvesebb olvasmánnyá válik előtte, mint az, amelyből három héten át sem bír egy árva újdonságot kihalászni. Kivált jelen időben bizony egy sem azért fizetett elő, hogy sületlen elméncségeket halljon s olvasson, hanem azért, hogy a hadi hírekről s kószáló mendemondákról valamit igazat tudjon nyomtatásból: ha tehát ezekről hírlapjában semmit sem olvashat, természetesen azon gondolatra jön, hogy bizonyosan valami igen rossznak kell történni, mert azt az urak s újságírók a parasztembertől eltitkolják stb. stb.

Eleget írtam arra nézve, hogy beleúnhass levelem olvasásába. Nem akartam ezt tenni, mert tudom, semmi haszna, s legfölebb annyit mondhatsz rá: „már késő!”, de, ha a közönség előtt nem tehetem, előtted legalább ki akarnám menteni lelkiismeretemet, némileg salvare animam meam*.

Elvárom, mit tesz V. G. mézeshetei után, s ha nem fogadja tanácsomat, ám lássa az újabb előfizetés alkalmával.

Mostani előfizetőit a pesti választmány s az ő neve, talán az én nevem is szerezte ab invisis megteszik-e majd a látottra? nem tudom. Mindenesetre sajnálnám, ha az oly részvéttel támogatott, oly szép reményeket gerjesztett néplap, félévi rövid élet után sínylődésbe esnék, vagy szinte elenyészne, s ezáltal minden ezután keletkezhető néplapok hitelét a nép előtt, mely ilyen lapnak legtermészetesb, legbiztosabb közönsége, huzamos időre lerontaná.

Tekintetes szerkesztő és táblabíró úr! Idemellékelve van szerencsém egy verset küldeni, kérvén, hogy azt becses lapjába, az „Életképek”-be kegyesen felvenni méltóztatnék, az érte járandó kiadási díjt jövő alkalommal felküldeni emberi s világpolgári kötelességemnek tartandom.

Hogy vagy, te komisz kutya? hányszor kérdezzem még tőled lakásodat? Megállj, mert bosszút állok, hogy még az unokád is (?) megkeserüli.

Avval a „Toldi Estéjé”-vel meg azt gondoltam, hé, hogy a másik „Toldi”-val együtt kinyomtatom Váradon, népies kiadásban, elannyira, hogy a kettőt egy huszasért árulni lehessen, s akkor megindulok vele vásárról vásárra. Mit mondasz hozzá?

Megvan-e még a Kisfaludy-társaság, s nem tartja-e már jogát „Toldi”-hoz? Írj erről legközelebb. „Toldi” kéziratát, azazhogy „Toldi Estéjé”-t kéziratban, küldd haza valamiképp, meg a négy arcképet.

Emichtől pedig tudd meg, mikor fogja azon 1000 váltóforintot leküldeni, mely engem „Murány Ostromá”-ból illet. Ausztriai bankjegyekben ne küldje.

Isten áldjon meg, kedves Sándorom. Ölelünk, csókolunk, téged és a tie(i)det is. Nálunk még sem sáska, se, cholera nincs, csak nemzetőri handabandák, melyeknek resultátuma* az lesz utoljára is, hogy itthon maradunk mind. Mi a biharmegyei 15000 nemzetőr.

Szeressen Isten minden jóval.

Arany János